Van egy pont, ahol az ember már nem is tudja, mikor kezdte.
Mikor kezdett el csendesebb lenni, mint amilyen valójában.
Mikor kezdett el jobban figyelni másokra, mint önmagára.
Mikor kezdett el alkalmazkodni ott is, ahol belül már rég nemet mondott.
Egyszerűen csak így alakult.
Lassan. Észrevétlenül.
Szinte észrevétlenül vált túlélési móddá.
És ez a túlélési mód sokáig működik is.
Csak közben egyre távolabb visz önmagadtól.
Az elbújás nem gyengeség – hanem stratégia
Sokan azt hiszik, hogy aki visszahúzódó, az gyenge.
Pedig nagyon gyakran épp az ellenkezője igaz.
Az elbújás sokszor egy nagyon intelligens alkalmazkodás volt.
Gyerekként például:
- ha nem volt biztonságos kimondani, amit érzel
- ha nem volt tér a dühre, a sírásra, a tiltakozásra
- ha akkor kaptál szeretetet, amikor jó voltál
- ha büntetés járt az őszinteségért
- ha a figyelemhez alkalmazkodni kellett
akkor az idegrendszer nagyon gyorsan megtanulta:
„Maradj csendben.”
„Ne mutasd, amit érzel.”
„Ne lógj ki.”
„Ne okozz gondot.”
„Legyél olyan, amilyennek elvárnak.”
Ez nem jellemhiba.
Ez túlélési intelligencia.
Csak felnőttként már nem ugyanazok a szabályok érvényesek – de a rendszer még mindig ugyanúgy működik.
A megfelelés mögött gyakran félelem van
A megfelelés kívülről sokszor erénynek tűnik.
Megbízható.
Kedves.
Segítőkész.
Alkalmazkodó.
Jó munkaerő.
Jó társ.
Jó barát.
Jó gyerek.
Belül viszont gyakran ott van egy másik történet:
- félelem az elutasítástól
- félelem a konfliktustól
- félelem attól, hogy ha önmagam vagyok, akkor nem leszek szerethető
- félelem attól, hogy ha nemet mondok, elveszítek valakit
És ilyenkor az ember nem azért mond igent, mert valóban akarja.
Hanem azért, mert fél nemet mondani.
Ez pedig lassan, észrevétlenül önfeladássá válik.
A test sokkal hamarabb jelzi, mint az elme
Érdekes módon a test gyakran előbb tudja, hogy valami nem stimmel, mint a tudatos gondolkodás.
Megjelenik:
- állandó vállfeszülés
- gyomorszorítás
- mellkasi nyomás
- fáradtság
- alvászavar
- ingerlékenység
- kiégés érzése
- „nem bírom már” állapot
De az ember sokszor még ekkor is azt mondja:
„Semmi bajom.”
„Csak fáradt vagyok.”
„Ez ilyen időszak.”
„Majd elmúlik.”
Pedig ezek nagyon gyakran annak a jelei, hogy túl régóta nem önmagadból élsz.
A legfájdalmasabb veszteség: önmagad elvesztése
Az árnyékén működésének egyik legnagyobb ára nem is a szorongás.
Nem is a kimerültség.
Hanem az, hogy lassan elhalványul:
- mit érzel valójában
- mit szeretnél igazán
- mire vágysz
- hol vannak a határaid
- ki vagy te önmagad nélkül
Egy idő után az ember már nem azt kérdezi:
„Mit szeretnék?”
hanem azt:
„Mi a helyes?”
„Mit várnak tőlem?”
„Mi lenne elfogadható?”
És közben valahol mélyen ott marad egy halk, szinte alig hallható érzés:
„Mintha nem élném a saját életemet.”
És mégis van ebben valami nagyon fontos
Mert ha ezek a minták nem működnének, nem tartanád fenn őket.
Ha nem szolgáltak volna valaha, nem lennének ilyen erősek.
A megfelelés mögött ott van a vágy a kapcsolódásra.
Az elbújás mögött ott van a vágy a biztonságra.
Az önfeladás mögött ott van a vágy a szeretetre.
Nem rossz részek ezek.
Csak megfáradt, túlhasznált, túlterhelt részek.
És itt kezd nagyon finoman kirajzolódni valami más is:
Talán nem elnyomni kellene ezeket a részeket.
Talán nem legyőzni.
Talán nem megváltoztatni.
Hanem meghallani.
A következő részben megmutatom, miért nem ellenség a belső feszültség – és hogyan válhat iránytűvé:
A belső feszültség nem ellenség – hanem üzenet